Anna és Laca

 
Örök a dilemma: város vagy vidék? A városi embernek túl nyugodt, nem eléggé mozgalmas a vidéki élet. A falusi embernek túl gyors, szinte befogadhatatlan a város forgataga. A modern korban divat –, sőt általában érdek – a szembeállítani a várost és a falut, pedig a társadalmi életnek mindkettő szerves része, és mint sajátos élettérnek mindkettőnek van létjogosultsága. Természetesen, mint ahogyan a más embert sem, a más életminőséget sem könnyű elfogadni és egyenértékűnek tekinteni. Saját magunkon tapasztaltuk, mennyire nehéz elkezdeni az előítélet mentes életet.
Amikor a harmadik évezred hajnalán – 2001. március 24-én – egy szépreményű házasság keretében végérvényesen összekötöttük életünket jelenlegi feleségemmel, álmunkban sem gondoltuk, hogy született városlakóként valaha is vidéken fogunk élni.
Jómagam tősgyökeres óbudaiként, Anna asszony pulzáló – hol a VII.; hol a VIII. kerületben élve – belvárosiként, közös életünkben ferencvárosiként nagyon jól megvoltunk Budapest forgatagával, tömegközlekedésével, a zajjal, a tisztaság elrejtett színeivel, embertársaink boldogtalanságot hordozó tekintetével. A nagy rohanásban szinte észre sem vettük, hogy egyre jobban fogy körülöttünk a tér és az idő, egyre kevésbé figyelünk a másik emberre, a hajléktalan ember látványa inkább idegesít, semmint együttérzésre sarkall. Már nem zavart, ha a szomszéd nem köszönt előre, vagy hogy egyáltalán köszönt-e.
Anna asszony dolgozott óvónőként, a Csepel újságnál olvasószerkesztőként, kineziológusként, illetve pedikűrösként, jómagam sport és civil témákkal foglalkozó újságíróként, illetve reklámszervezőként munkálkodtam, miközben 1992-ben tizedmagunkkal alapítói voltunk a VADKACSA Leányfalui Gyermek Víziflotta Egyesületnek. Az Egyesület működtetésében reméltük megtalálni azt a lélegző pontot, amelyen keresztül a Természet tisztelete és szeretete a gyermekek világa felé közvetíthető.
Látszólag váratlanul, valójában egy folyamat eredményeként Budapest, a nagyváros kezdett egyre jobban idegenné, élhetetlenné válni számunkra. Kezdtük keresni mindennek az okát: hol lehet a hiba? Bennünk? Embertársainkban? A világban? Kereső emberként találtunk egy közösséget, amelyben hasonló gondolkodásmódú, szemléletű és jövőképű emberekkel hozott össze bennünket a sors. Az évek alatt lélektársakká kovácsolódtunk.
És követve lélektársainkat, feleségemmel három évvel ezelőtt Budapestről átköltöztünk Szatymazra. Ahol mindennapi élet apró mozzanatai – kertművelés, állattartás, mikrogazdálkodás – újratöltenek bennünket energiával: figyelemmel, szeretettel, életörömmel.
Szóval akkor város vagy vidék? Eddigi tapasztalatunk azt mondja, mindegy, ha meg tudjuk teremteni a valódi emberi működéshez szükséges környezetünket. Azt viszont állítjuk, hogy mindehhez vidéken élve nagyobb az esélyünk.
Szatymaz, 2008. télelő hava
 
Kis Anna Mária (49) és Pándi László (55)