Állattartás

Életem nagy részét városban éltem le és fogalmam sem volt arról, hogy milyen az, ha az embernek állatai vannak. Kutyát nagyon szerettem volna tartani, de sajnáltam a panellakás nyári melegének fogságában szenvedő állatokat.
Amikor másfél éve falura költöztem, akkor kerültem először közvetlen kapcsolatba állatokkal, melyek az én gondjaimra lettek bízva. Csodálkoztam, hogy a macska és a kutya kedves érző lények és ha nem etetem és itatom őket, elpusztulnak. Rájöttem, nem azért tartjuk őket lakásban mert játszótársat szeretnénk, feladatuk van: a macska megfogja az egeret, így a takarmány a többi állatnak megmarad , a kutya őrzi a házat, az idegeneket távol tartja, nem engedi be a portára.
Az első kiscsibék felnevelése szenzációs érzés volt, mert saját szememmel láttam, hogyan fejlődnek, mi a különbség a kakas és a tyúk viselkedése között. Különböző módon és különböző takarmányokkal neveltem első csibéimet. Az eredmény érdekes lett. Amelyeket kukoricával, búzával, zölddel etettem és velem nőttek fel a kertben, együtt voltunk egész nap , sokkal jobban fejlődtek, egészségesek maradtak és húsuk sokkal ízletesebb és porhanyósabb lett. A másik csoportot egy nagyobb ketrecbe tettem , tápot adtam nekik és nem foglalkoztam velük annyit mint az előbbiekkel. Meglepetéssel láttam, hogy a gondozás ellenére több elpusztult és a húsa ahhoz hasonlított amit nagy áruházakban vásároltam korábban: ízetlen, „felpuffasztott” hús lett belőle, mely a főzés alatt a felére összeesett.
Ezt követően kezdtem el megérteni, miért vesznek sokan a piacokon tanyasi csirkét. A lényeges különbséget a húsuk minősége mutatta, de nevelésük közben másra is rájöttem. Nagy élvezetet jelentett velük lenni, gondozni és felnevelni őket. Kedvesek és aranyosak voltak, rögtön jelezték, ha valami nem felelt meg és hálásan csipogtak, ha jól ment a soruk. Felnevelésükben nem a fáradozásomat, a ráfordított időt és energiát tartottam elsődlegesnek, hanem hogy együtt lehettem velük, sokat tanultam tőlük. Életem általuk gazdagabb lett.
Idővel nagyobb testű állataim is lettek. Ma már kecskék legelésznek a kertemben. Megtanultam fejni, tudom már melyik füvet szeretik, mitől lesz több tejük, és melyiket nem szeretik. Mitől lesznek nyugtalanok és mitől érzik jól magukat. Látom mikor jön rájuk a „szerelmi láz”, ilyenkor a faluba kell mennem, hogy számukra kecskefiút kérjek kölcsön. Kezdek megtanulni „kecskéül”, hisz ha rájuk odafigyelek, megértem azon jelzéseket, mellyel a maguk módján üzenik, mire van szükségük. Jól megvagyunk együtt, jól esik szeretgetni őket, látom csillogó szemüket, milyen jól esik nekik a simogatás.
Amikor az első kiskecskét levágtuk, a könnyeimmel küszködtem , hisz születésénél én segítettem a világra, majd gondoztam, szeretgettem. Ma már úgy gondolok erre a levágásra, hogy nem szabad az állatot sajnálni. Nem egy bezárt büdös ketrecben vagy nagy tömegben egy sötét ólban,tápon nevelve (hormonokkal kezelt mesterséges táplálékon), ipari körülmények és szenvedések közepette éltek. Nem egy minél előbb felhizlalandó kereskedelmi tárgynak tekintettem őket. Nálam szép életük volt, megtiszteltem őket azzal, hogy természetes körülmények között és természetes táplálékkal, szeretettel gondoztam őket. A vágást követően ők tiszteltek meg engem azzal, hogy fenséges ételként felajánlották magukat a családomnak ünnepi asztalunkon.
Az állatok az életüket áldozzák fel nekünk, általuk erősebbek leszünk, visszatáplálnak bennünket, energiát és szeretetet kapunk mi is tőlük. Ha elfogyasztjuk a húsukat, képessé válunk arra, hogy feladatainkat el tudjuk végezni és életünkben a szükséges áldozatokat meg tudjuk hozni.
Böjt idején ettől az áldozattól, energiától eltekintünk, mert nem eszünk húst. Így lehetőségünk nyílik arra, hogy saját belsőnk tisztításával foglalkozzunk.
Komáromi Ági